Jó estét mindenkinek!
Bár visszalapozgattam a a régi beszélgetéseket, úgy vélem ami volt az volt. Vehetjük úgy is, hogy a téma lezárult. Ideje egy új témát feldobni. Eszembe jutott egy két téma amivel kapcsolatban kiváncsi vagyok mások véleményére is. Szeretnék megosztani egy történetet:
Egy lány, egy egyszerű halandó hétköznapi lányról szól a történetem, aki egy kis városkában nőtt fel, visszahúzódó, szolíd, csendes természetű volt mindig is. Voltak olykor érdekes pillanatok az életében, amelyek megkérdőjelezték sokszor benne, hogy biztosan csak emberek és az iskolákban tanított/felsorolt lények élnek csak ezen a földön, és csupán mikor meghalunk a tetteink meghatározzák, hogy a Mennyországba megyünk , ami a felhők fölött létezik, vagy a Pokolba megyünk ami a föld alatt bugyog egy nagy üstben.... Ezek a bizonyos dolgok, jelenségek ébresztették fel benne azt a kis gondolatot, hogy miért is ? Miért történnek érdekes dolgok vele, és miért lát fura dolgokat? Talán ezekre soha nem is kapja meg a választ, viszont annyit tudott, hogy gyerek kora legutolsó fura esete után megfogadta, hogy ahogy csak tudja kizárja az életéből ezeket a kérdéseket gondolatokat és nem kísérti meg a sorsot, talán abba, hogy esetleg időnap előtt beleőrüljön mielőtt még igazán elkezdené élvezni az életét.
Azonban telt múlt az idő és mikor felnőtt a sors csak úgy intézte, hogy összehozza olyasvalakivel, akiről soha nem gondolta volna, hogy meghatározza az egész életét. Ez az illetővel soha életében nem találkozott csupán sokszor féléjszakákat beszélgettek, míg nem nemcsak, hogy megkedvelték egymást, hanem meg szerették egymást. Ez az egész éveken keresztül tartott, (talán még most is tart, csupán nem beszélgetnek már). Ámbár az ifjú vámpír/férfi ember (ez már talán soha nem derül ki igazán) egy olyan beszámolóval jött a lányhoz ami teljesen letaglózta, tudta, hogy onnantól kezdve, már valószínű nem fognak soha többé beszélni. A fiú meg kellett nősüljön, el kellett olyasvalakit vegyen aki "vérvonalban" egyértelműen felülmúlta a lányt, hiába, hogy nem szerette a fiú. eztán már csak a többi esemény csak körítés volt ehhez a rossz hírhez.
A történet vége az lett, hogy csendben a lány részéről hatalmas elkeseredéssel de, békében elváltak....
Sok sok év telt el, élte az életét, de mégis nem telt el hét, hónap, nap, hogy ne jutott volna eszébe a fiú. hogy ne szaladt volna végig az a megannyi kérdés a fejében, hogy vajon tényleg igazat mondott , vagy valaki képes volt olyan elvetemült legyen, hogy éveken keresztül képes legyen hazudni mivoltáról valakinek...Számtalanszor eszébe jutott, hogy megannyi dolog, amiket mesélt és ahogyan mesélte, nincs ember, akiben ekkora tudás legyen vagy mégis? Létezik olyan ember aki ennyire régimódiasan és kulturáltan beszéljen, megannyi nyelvet ismerjen?
Vagy talán tényleg egy olyan lénnyel volt szerencséje találkozni és szeretni tiszta szívből, megismerni egy olyan oldalát ezeknek a lényeknek, amit a mitológiák, történetek során nem is említettek, csupán, hogy szörnyetegek?
Hiábavaló keresése után eztán feladta a lány a küzdelmet, de az érzések nem hazudnak, a tetteket lecsította, de abenne levő érzések megmaradtak és halhatatlanná tették az ő szivét is....
A történettel kapcsolatban, kiváncsi lennék a véleményetekre, hogy szerintetek képes lenne valaki ilyen kimért, és összetett hazugságokra éveken keresztül(van ekkora kitartása egy gazembernek évekig, mert alapvetően, én az atapasztaltam, hogy ezeknek nincs és két hónap alatt lebuknak), megjátszani magát valakinek,akiről tudja, hogy mennyire erősen, tiszta szívből szereti és játszani az életével???Vagy tényleg a lány megérhette azt ami tán gyerek korába sem gondolta volna legutolsó látomásakor.....várom a válaszokat
u.i:
"Hirtelen felállt a székből, elém térdelt, vállamra tette a fejét. Tudta-e vajon, hogy én ugyanígy térdeltem Christabel elé a lázálomban?
- Ugyan az vagy - mondta. Megcsóválta a fejét. - Ugyanaz.
- Mint mikor?
- Ó, valahányszor eljöttél hozzám, megindítottál, felébresztetted bennem az oltalmazó ösztönt. Felébresztetted bennem a szeretetet. Most ugyanez van. Csak most még magányosabbnak tűnsz, akinek még nagyobb szüksége van rám. Már látom, hogy nekem kell előrevinnem téged. Én vagyok a köteléked a jövőhöz. Általam látod az előtted álló éveket.
- Te is ugyanaz vagy. A tökéletes ártatlan. A sültbolond. - Le akartam söpörni a kezét a vállamról, de nem sikerült. - Nagy bajod lesz még ebből, meglátod.
- Jaj, de izgalmas! Most pedig gyere, indulnunk kell Rióba, nehogy bármit is kihagyjunk a karneválból! Bár persze elmehetünk jövőre is... meg azután... meg azután... De most gyere!
Nagyon mozdulatlanul ülhettem és addig néztem rá, amíg ismét nyugtalan nem lett. Ujjai erősen markolták a vállam. Igen, minden tekintetben kiváló munkát végeztem.
- Mi az? - kérdezte félénken. - Miattam búsulsz?
- Talán, egy kicsit. Mint említetted, én nem látom olyan tisztán, mint te, hogy mit akarok. De azt hiszem, ezt a percet próbálom belevésni az agyamba. Örökké emlékezni akarok rá, amilyen most vagy, itt velem... mielőtt romlásnak indulnának a dolgok.
Felállt, és váratlanul, játszi könnyedséggel talpra állított engem is. Lágy, diadalmas mosoly ragyogott fel az arcán, mert észrevette meghökkenésmet.
- Igen érdekes lesz ez a kis csatározás. - állapítottam meg.
- Nos, megverekedhetsz velem Rióban, amíg az utcákon táncolunk.
Intett, hogy kövessem. Nem tudtam, mi lesz a következő mozdulata, vagy miként tesszük meg az utat, de olyan jóleső izgalomba hozott, hogy igazán nem törődtem az apró részletekkel. Mostmár indulni akartam utána, amikor megakadt a szemem valamin. A régi íróasztalon hevert.
Christabel medálja volt. A csigavonalban összetekert nyaklánc apró szemei csillogtak a fényben, az ovális medál nyitva támaszkodott a tintatartónak, a cseppnyi arc mintha egyenesen rám nézett volna.
Fölemeltem, tüzetesen megnéztem a kicsi képet és rájöttem valami szomorúra.
Christabel már nem igazi emlék volt, hanem lázálom. Ő ült a gyermekkórházban, ő állt a georgetowni napfényben, ő kísértett a Notre Dameban. Az életemben sose volt a lelkiismertem. Christabel, az én könyörtelen Christabelem ugyan nem. Micsoda álom! Ez csak álom.
Sötét, rejtelmes, keserű és könnyes mosollyal néztem, mert semmi sem változtathatott a tényen, hogy én adtam a szájába a vádló szavakat. Mert ugyan az történt. Megkaptam az esélyt a megváltásra - én nemet mondtam.
Mondani akartam valamit neki, ahogy álltam ott, kezemben a medállal, akartam valamit mondani annak a lénynek, aki valaha volt, a saját gyengeségemnek, a bennem élő gonosz, mohó fajzatnak, aki ismételten diadalt aratott. Mert győztem. Én győztem.
Igen, borzasztóan akartam mondani valamit, ami csupa költészet lesz, csupa mély értelem, és vezekel majd kapzsiságom, élveteg szívem gonosz bűneiért. Hiszen most Rióba megyek, és új kor kezdődik...
Igen, mondani kell valamit - Istenért, Christabelért - kellően sötétre satírozva, hogy tévedés ne essék; hogy felmetszem az iszonyat kelevényét.
De nem tudtam.
Egyáltalán kell itt még mondani valamit?
A mesét elmeséltem.
Hadd lépjek most át a meséből legendába."
Sokáig nagy, dicső termek vendége voltam,
száz színt vert bennük a tengeri nap tüze,
s pilléreik között az este fekete
barlanggá nőtt, bazalt egekké boltozottan.
Az ár-apály a menny képét dajkálta, de
zenéjében, az ős, mindenható dalokban,
ott csengett, gazdagon s egyre misztikusabban,
az égő alkonyat, szemeim öröme.
Ott éltem, s gyönyöröm volt e nyugodt, szines kép,
ott éltem, víz, azúr és ragyogás között;
homlokom meztelen, illattal-öntözött
rabszolga négerek hűs pálmákkal legyezték,
s mind csak egyet akart: föltárni, mi lehet
a bús titok, amely úgy gyötri szívemet.
Halandók! Szép vagyok, mint véső-véste álom,
s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,
poétákat felém dús szerelemre ránt,
mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.
Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,
kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;
a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;
és orcám sohse sír és sohse mosolyog.
Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,
és büszke szobrokat idéz minden redőm,
tanulnak engem az aszkéta-éltü költők,
s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:
mert minden bús dolog szépülve tündököl föl
e két nagy és finom, örök fényű tükörből!
Közelg a perc, mikor lágy szárán imbolyogva
ontja minden virág a szent tömjénszagot;
járják az est legét a hangok s illatok;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Ontja minden virág a szent tömjénszagot;
felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna;
valcer bús dallama, epedés kába sodra!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt.
Felsír a hegedű, mintha egy szív sajogna,
gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot!
Magas oltár az ég, szomorú és nyugodt;
alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
Gyöngéd szív, hol sötét űr kelt irtózatot,
gyűjti a csillogó múlt romjait halomba!
Alvadt vértóba fúl immár a nap korongja...
Emléked mint arany szentségtartó ragyog.
Pént. Okt. 24, 2014 8:11 pm
