Megnyitom elmém...
Emlékezek... Emlékszek valami olyanra, amit még nem láttam azelőtt.
Láttam...a vámpírokat. Lenéztem, és láttam, ahogy nyüzsögtek, kavarogtak a városi betonon egymásba fonódva.
Elszívják az energiát. Felfalják a földet. Mérgezik a tudatot.
Dróton rángatott marionettek. Sétáló rothadó húsok. Álom távírányított remélő gépek. Egyszer még, embereknek is hívták őket.
Milyen sokan vannak. És mégis, mennyire szeretem őket.
S mennyire utálom magamat, mert valahol egy vagyok közülük.
Az a pár meg maradt anygyal vesztésre van ítélve.
Küzdenek.
Nem mert ez a dolguk, hanem mert erre születtek.